Valamit, valamiért. Avagy röviden az első trifecta hétvégémről – plusz egy kis extra.

Ezév januárjában, mikor összeraktam az idei év Spartan-naptárát, mertem nagyot álmodni. Úgy terveztem, hogy 10x trifectát fogok összegyűjteni és lesz 7 regionális trifecta felvarróm is. Köztük lengyel, magyar, olasz és görög felvAROO, de nem csak. (Egy trifecta a 3 Spartan futam, vagyis a Sprint, Super és Beast teljesítése után áll össze. A regionális trifecta felvarróhoz pedig egy adott országon belül kell teljesíteni mindhárom futamot.) 

 

Nincs értelme ecsetelnem a pandémia okozta csalódottságomat. Ez szépen lassan már a múlt és egy rossz emlék csupán. Nekem most az a feladatom, hogy kimaxoljam azt, ami maradt és élvezzem minden pillanatát. Ha másra nem, erre ez az egész covid bízom benne, megtanított minket. Értékelni a lehetőségeinket és megélni minden pillanatát, mert soha nem tudjuk, mikor szól közbe a sors. No de nem szabópéterkedem.

A Malino Brdo Spartan hétvége eredetileg is a naptáramban szerepelt, csak akkor még egy Beast és Super volt betervezve. Főleg, hogy a Beast, a Mountain széria részét képező futam, vagyis 1600 méter fölötti szintkülönbséggel volt previzionálva.

 Az, hogy trifectázni fogok, szinte az utolsó pillanatban derült ki. Az elképzelést már egy hónappal ezelőtt el kezdtem dédelgetni, de mégis hezitáltam, arra gondolva, hogy a tenyerem nem biztos támogatna egy ilyes fajta kiképzést. Utólag belátom, hiba volt a kérdőjel a fejemben.

A határzár és a korlátozások okán kérdéses volt a beutazásom Magyarországra. Pedig program lett volna bőven belesűrítve abba a 24-36 órába, amit ott terveztem tölteni. Többek között, mert az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy a „Miénk a terep” csapatának köszönhetően bekerültem a Salomon és Suunto Magyarország által támogatott sportolók csapatába. Ez a hatalmas elismerés megerősít abban, hogy a befektetett munka mindig meghozza a gyümölcsét. A csapat képviselőjével, egy személyes találkozót beszéltünk meg az M0-ás autópálya egyik tranzit benzinkutjához (ez is a határzár hozadéka). De a szerencse ismét rám mosolygott, és mivel nem kaptam tranzit cetlit a magyar határon, így szabadabban és merészebben mozoghattam.  

 

A Salomon & Suunto „randi” mellett még egy nagyon fontos feladatom volt a szlovákiai út előtt, találkozni a Teqball adaptív részlegének vezetőivel és belelátni, belekóstolni a ParaTeqball világába kicsit. De ezt a nagyszerű kalandot szerintem egy következő bejegyzésben fogom bővebben elmesélni.

Most vissza a Spartanra. Úgy hozta a sors, hogy egy másik Royal Class által támogatott atlétával, Simon Balázzsal közösen utaztunk és szálltunk meg Szlovákiában. Ezúton is hála Simon Tamásnak a „staff”-szállásért. Balázzsal kellő adrenalinnal töltve vágtunk neki a hétvégének, hiszen mindketten életünk első trifecta hétvégéjére készültünk.

A szokásos pénteki pálya-kóstoló után felszívtam magam kellően. Ismerve a pályarajzot, tudtam, hogy combos futamra számíthatunk. Visszatért az általam annyira imádott gyűlölt vödör és zsák cipelés is, de tudtam azt is, hogy a szervezők gondoskodtak a felfrissülésünkről a tó átúszással és dunk-wallal.

Szombat hajnalban/éjjel, fél3-kor, 4 óra alvás után elkezdtem a végső ráhangolódást. Szeretem azt az érzést, mikor újra átnézem az előző nap, előre bepakolt csomagom és konstatálom, hogy minden a helyén van, készen állok a kihívásra. Ilyenkor a reggeli számomra már-már kényszerevés, főleg egy Beast előtt, mikor előre láthatólag 8-9 órát fogok a pályán tölteni. Szóval igyekeztem minél több kalóriát magamba pumpálni, még úgyis, hogy kb. az első három falat után már jóllakottan éreztem magam.

A kinti 4 fokos hőmérséklet és koromsötétség csak tetőzte a hangulatot. Balázzsal fél5-ös indulást terveztünk, mivel nekem eredetileg Open jegyem volt és szerettem volna az Elittel rajtolni, hogy mihamarabb végezhessek és persze, visszaérjek a 4re betervezett Magyar csapatfotóra.

20 perccel 6 előtt indultam el bemelegíteni, addig hiába a full adrenalin, jólesett az autóban ücsörögni és melegedni, ekkor még simán elbírtam volna egy fejlámpát, annyira sötét volt. A rajtzónába érve már teljesen kizártam a külvilágot. Felszívtam magam kellően, és mikor az óra átfordult 6:00:00-ra nekifeszültem a hegynek. Kemény falat kellett megmásznunk már az elején, én igyekeztem egy konstans tempóban haladni felfelé, de azért vissza-visszatekintettem a fesztiválterületre. És itt tárult elém a hétvége legcsodálatosabb pillanata: egy völgy volt alattunk, melyet sűrű köd borított, mi pedig a ködtenger felett voltunk. A távolban vörösen izzott a felkelő nap és fénnyel töltötte meg a hegyoldalt. A kb. 5-10 perces csoda, míg a nap kibújt a hegy mögül, teljesen elvarázsolt. Még most, ezeket a sorokat írva is kiráz a hideg a gyönyörtől. Tipikusan az a kép volt, amit se fotó, se videó nem tudna úgy visszaadni, ahogy azt emberi szem érzékelte. Azt ott, abban a pillanatban át kellett élni, meg kellett élni.

2 kilométer mászásnál járhattunk, amikor felértünk a sífelvonókhoz. Meghökkenve láttam, hogy a Suunto Baro 9 órám már 450 méter szintet mért. Örömmel nyugtáztam, hogy a mára kitűzött mászás negyede már meg is van. Az ezt követő ereszkedő, egy kb. 30%-os 1.5 kilóméteres szakasz jó móka volt, ahol kihasználtam a mankók adta extra tapadást és néha még magamat is meglepő sebességgel értem le az első frissítő ponthoz. A soron következő 3 kilóméterből jóformán csak a twister maradt meg, ami a reggeli harmatban kellően csúszós volt, így a versenyzők közel fele a büntető zónában szorgoskodott. Ezután következett egy hosszú, folyamatos emelkedő rész, sokáig akadállyal sem találkoztunk. Az egyik hegyi szerpentin után volt a hétvége másik csodálatos pillanata. Pakoltam a mankókat szépen egymás után, odafigyelve a légzésemre –lehetőleg csak orron-, és alacsonyan tartani a pulzusomat, amikor olyat hallottam, amitől jó pár percig, körbe mosolyogtam a fejem. Minden oldalról hegyek vettek körbe, de a két legközelebbi hegyen, jobbról is balról is, zúgott a szarvasbőgés. Felemelő érzés volt az erdő királyainak öblös hangú kommunikációját hallgatni. Sajnálom azokat a versenyzőket, akik lemaradtak erről is.

A pálya felénél járhattunk, amikor elém tárult a vödör és zsák cipelés pályája. A szervezők nem fukarkodtak, szép kis hegyet kellett megmászni a teljesítéshez. És a hab a tortán az volt, hogy a 2 akadályt egymás után kellett letolni. Az ott szorgoskodó versenyzők megnyugtattak, hogy még kb. 5 kilométer, míg visszaérek erre a pontra. Mondanom sem kell, hogy csak az járt az eszembe, hogy mihamarabb túl legyek az egészen. Tiroli-lajhár, armer, memória teszt, beater, bender és olympus, szépen sorban megvoltak, lépésről lépésre fogytak a kilóméterek és fogyott a megadott szintkülönbség is, itt járhattunk kb. 17kmnél és 1550 méter szintnél. 

A kiutazást megelőző napokban gyakoroltam a nagy mumust, a dárdát. Szerdán 15 próbálkozásból, 14 alkalommal ért célba a dobásom, úgyhogy folyamatosan növeltem a távolságot a szalmabála és a dobópont között. A versenyen egy domboldal megmászása után kellett szembenézni ezzel az akadállyal. Igyekeztem lenyugtatni a pulzusom (sikertelenül) és figyelni arra, hogy jól válasszak dárdát. Nem vagyok egy stresszes típus, egyáltalán. De ez a dárda a hétvégén, mindhárom futamon felcs*szte az agyam. A Beasten nem volt elég erő benne, kiszakította a céltábla alját, de a földben landolt, pedig az íve jó volt. Vasárnap a Superen jobb oldalról, míg a Sprinten balról súrolta a bálát. Mindhárom esetben 30 burpee volt a jutalmam.

Szombaton csalódottan battyogtam tovább a burpee zónából. (Már fel se idegesítem magam, a sok szabálytalan 4ütemű fekvőtámasz láttán, de azokat, akik lecsalják a darabszámot és elsunnyognak 20 burpee után, keményen szankcionálnám a végén, főleg úgy hogy nem csak Open kategóriás hobbifutókról van szó, hanem néha korosztályos dobogók/helyezések dőlnek el csalással. Az önkéntesek megteszik a maximumot, de nem képesek egyszerre 25-30 személyt figyelni… hol van a fair-play?)

A dárdát követő multi-rig és kötélmászás során népes szurkolótábor gyűlt össze. Így elhessegtettem a csalódottságomat, és szembenéztem az első cipelős gyönyörrel, a vödörrel. Hála jóApámnak, idéntől ez az akadály már nem annyira megterhelő. Összerakott ugyanis nekem egy spéci hordozót, amibe belecsatolom a vödröt, felakasztom a vállamra és amolyan gyerek-hordozóként végig mankózok a pályán. Persze a közel 30 kilós akadály még így is nagyon megterhelő. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt vett volna igénybe a régi módszerrel, ha így kb. 30 percet töltöttem el, míg körbe értem.

A zsák cipelést is hasonlóképp (apró csalással) oldom meg, ugyanis egy kötél segítségével az önkéntesek vagy versenyzők felerősítik a hátamra/nyakamra a zsákot és úgy megyek körbe. A 27.5kg szétnyomja a nyakamat, de legalább nem csúszkál menet közben a zsák. Akár csak a vödör, ez is kereken 30 percembe került.  Mindkét akadálynál nagyon sokat köszönhetek Balázsnak, aki pont a vödör cipelés során ért utol, és készségesen segített mielőbb túl lenni ezen a kihívás sorozaton. Jó volt látni, hogy ezeket a segédeszközöket Maros is sikerrel alkalmazta.

Fellélegezve folytattam az utam a finish felé, olykor-olykor már hallani lehetett a fesztivál terület zenéjét, ez mindig erőt ad. Hiba nélkül meglett a balance, monkey-bar és a Z-fal is. Egy utolsó rövid emelkedő és erdős rész, és már csak az utolsó pár akadály volt hátra. Megszenvedtem a log-flippel (rönk átfordítás), de köszönhetően a lelkes szurkoló táboromnak sikerrel vettem ezt az idén bevezetett akadályt. 

A tóhoz érve már láttam is, nem csak hallottam, ahogy a versenyzők egymás után buknak alá a palánknak és nyakig vizesen, sikongva átgázolnak a jéghideg vízen. Ehhez képest, nekem nagyon jól esett a frissítő, 10 fokos víz. Az elnyűtt izmaim újult erőre kaptak tőle. Az utolsó pár száz méter már sima volt, tisztára mostam a cipőmet a patakban és egyből a finishben találtam magam. Elégedetten szorongattam a gyönyörű befutó érmet.

8 óra 12 percembe telt legyőzni ezt a Mountain Beastet, ami az órám szerint 23km és 1800 szintkülönbséget foglalt magába. A 35 akadályból 34-et sikerrel teljesítettem, plusz jó kis testnevelés volt, mert közel 4ezer kalóriát égettem el.

A szombat délutáni üzemanyagcella újratöltés mellett a Sprint jegy keresés volt terítéken. Szerencsémre egy lengyel fiatalembernek volt fölösleges jegye.

Vasárnap hajnalban már nem volt annyira zord az időjárás, helyenként már 6 fokot is mértünk. Ismét a legelső futamban indulhattam, ezért köszönet Hajninak. Már az első métereken megleptem a saját testem, mert nagyon jól reagáltam az újabb adag terhelésre, és még a tenyerem is bírta hólyag nélkül. Hiába reménykedtem egy újabb gyönyörű napfelkeltében, sajnos a felhők kitakarták a showt, de attól függetlenül gyönyörű helyszínen versenyezhettünk egész hétvégén. A szervezők kegyesek voltak, a Superen nem kellett megmásznunk a start utáni hegyet teljesen, de így is összehoztak nekünk a közel 12km során 730méter szintkülönbséget.

A legnagyobb meglepetést viszont mindenki számára az okozta, hogy módosított pályán kellett végrehajtani a cipelős akadályokat, így karrierem legrövidebb bucket és sandbag carryjét is kipipálhattam. A dárda, mint már említettem most sem sikerült, ez még nagyobb csalódás volt, mint a Beasten, hiszen eddig minden Supert sikeres dárdával zártam. Minden egyéb akadály simán ment, főként azok, ahol újra és újra kismajom lehettem.

A finish felé vezető úton, az utolsó erdős szakaszon sikeresen megcsípett egy darázs a fejem búbján. A régi tapasztalataim alapján, allergiás reakcióra számítottam, és pánikoltam, hogy mi lesz így a Sprinttel, de a sors kegyes volt hozzám, megúsztam pusztán egy formás kis dudorral a találkozást. Mivel jóval korábbi időpontban beértem, mint szombaton és a nap még nem bújt ki a felhők közül, a vizes kaland sokkal hidegebbnek tűnt. Főleg a finish utáni pillanatok, mikor nem tudtam, hogy az elsősegély sátorban egy termo fóliát vagy hidrokortizont kérjek. Jólesett utána beülni az autóban és ott dekkolni 30 percet max fűtésen, míg átmelegedtem. 

A teljes hétvégét az új Salomon Cross/Pro cipőmben versenyeztem végig. Ami hiába ázott szét 3 alkalommal is, végig nagyszerűen teljesített. Viszont voltam annyira amatőr, hogy a Super utáni szárítkozás közben kivettem a cipőből a talpbetétet, és kiraktam száradni a műszerfalra. A záróakkord, Sprintnél már bent voltam a startzónában, mikor megvilágosodtam, valamiért furcsa a cipő, valami hiányzik belőle… de legalább mire lemankóztam a közel 8kmt, a talpbetét már teljesen száraz volt. 

Amúgy bepótoltuk a Superen elmaradt hegyet, mert ismét a rajt utáni 2km-ben összejött 450m szint. Az akadályok jól mentek, persze a dárda gondoskodott róla, hogy 3 próbálkozásból 3 hibával zárjam a hétvégét. A következő versenyre még többet és okosabban fogok gyakorolni.

A hétvége során 42kmt és 2900m szintkülönbséget pakoltam a mankókba. Összesen 14óra 30percet töltöttem a pályán és a lehetséges 83 akadályból sikerrel vettem 80-at.

Ami a legfontosabb, hogy olyan élményekkel gazdagodtam, melyek egy életre megmaradnak. Büszke vagyok magamra, hogy bevállaltam a teljes hétvégét és bizonyítottam saját magamnak, hogy képes vagyok erre is. Újabb mérföldkő kipipálva. A befektetett munka ismét sikerre vezetett.

Köszönöm a Royal Class csapatának a belémfektetett bizalmat és támogatást. Ugyanakkor köszönöm a rengeteg gratulációt, amit Tőletek a futam során/után kaptam. Ti vagytok az én legális doppingom. Kösziii! 

Hozzáadás a kedvencekhez