A „school bullying”-tól a Spartan Race-ig 3. rész

Az első részben megismerhetted a kezdetek kezdetét, hogy honnan indultam, milyen hatások formálták személyiségem, milyen kompetenciákkal küzdöttem meg kamaszkorom viszontagságaival. A folytatásban betekintést nyerhettél a változásba, amelyen tinédzser éveim végéhez közeledve estem át. Olvashattál arról, hogy a külső változások miként kezdtek implementálódni lelki világomba, és hogy ezzel párhuzamosan miként kezd átalakulni az énképem.

Illesszük hát helyére történetem mozaikjának harmadik részletét, melyben főként azon tényre kívánok rávilágítani, hogy az osztályhierarchiában gyerekként elfoglalt helyünk, messze nem jelent semmit atekintetben mivé leszünk. Érdemes ezen elmélázni…az idő többnyire hozza magával a perspektívaváltásokat, újabb és újabb életszakaszokat, élethelyzeteket élünk meg, melyek formálják személyiségünket/látásmódunkat. Ezalatt sokszor gondolunk vissza régi önmagunkra, időnként visszatekintünk addig bejárt utunk kezdetére és néhányan talán számba vesszük elkövetett hibáinkat is.

Sokáig azon dolgoztam, hogy legyűrjem a bennem élő kövér gyereket, de ezt a csatát sosem tudtam eredményesen megvívni. Míg végül megtanultam együtt élni vele. Akkor ez azt jelentené, hogy elvesztettem a háborút? Korán sem. Ha az ember képessé válik békét kötni gyengeségeivel egyben lehetőséget biztosít önmaga számára arra, hogy uralni tudja azokat. Voltaképpen szép lassan elkezdtem kibújni az évek során felépült megfelelési kényszer szorításából. Ami egészen addig gátakat emelt bennem, az egyszer csak képessé tett arra, hogy elszántságommal hegyeket mozgassak meg. Saját bőrömön tapasztaltam mennyit számít az, hogy környezetünk számára vagy önmagunknak akarunk megfelelni. Habár kétségtelen, hogy mindkét esetre tekinthetünk úgy, mint motivációnk forrása, ennek ellenére tegyük fel a kérdést: valóban szeretnénk hagyni, hogy mások árazzanak be minket? Tényleg az lenne a helyes, hogy mások visszajelzése határozza meg önmagunk számára, hogy mennyit érünk?

Nyílván e kérdés megválaszolása is –mint oly sok minden más- nézőpont kérdése, hisz nagyban befolyásolja a környezettől érkező visszajelzések töltete. Mai fejjel azonban nem gondolom, hogy helyes olyan körülményektől függővé tenni önértékelésünket, mely épp oly változékony lehet, mint az időjárás. Mindazonáltal a természet egyensúlyra törekszik és van, hogy e balanszt a család útján kívánja megteremteni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert mióta eszemet tudom a szüleimtől és mamámtól csak pozitív megerősítést kaptam. Úgy gondolom ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a gyerekkori sérelmeimmel sikerrel bírkóztam meg, hisz oldani tudták a negatív szavak súlyát. Szüleim ezen elismerő szavai, egyfajta kompenzációt jelentettek számomra.

Itt megjegyezném, hogy meglátásom szerint szülőként sem lehet könnyebb átvészelni ezt az időszakot, hisz normális körülmények között a szülőben ösztönösen dolgozik a védelmezési ösztön. A legtöbb emberben talán még a ködös általános iskolai tapasztalatok is felsejlenek, és azok mentén igyekszik felkészíteni gyermekét a rá váró nehézségekre. Ezen a ponton jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon az egykor bántalmazó személy mit mond gyermekének? Hogyan véded meg gyermekedet régi önmagadtól? Talán ő is azzal próbálja felvértezni gyermekét, hogy hidd el, idővel az, hogy ki voltál a gyermekéveid alatt, marginális dolog lesz? …és valóban…hányan voltak már azok, kik fillérekre váltották a kamaszkori népszerűségüket.

Történetem lényegi mondanivalója e ponton az, hogy nem az számít mit gondol a környezetünk és miként kíván értékelni minket előítéleteire alapozva, hanem az, hogy mi mit gondolunk magunkról és mennyire értékeljük saját magunkat. Valamint habár a szülő nem védheti meg gyermekét minden őt esetlegesen érő sérelemtől, ugyanakkor nagyban tudja ellensúlyozni azok hatását.

Végezetül szükségesnek érzek megválaszolni egy viszonylag gyakran ismételt kérdést. Amikor az emberek tudomást szereznek arról, hogy mind az apám, mind a bátyám a magyar testépítésben koruk meghatározó alakjainak számítanak, hovatovább apám 1992-ben alapított egy konditermet, tehát lényegében arról, hogy minden adott volt számomra egy sportos életvitelhez, értetlenkedve kérdezik, hogy ilyen körülmények mellett miként lehettem én mégis túlsúlyos? Vélelmezem, hogy a választ mindmáig azért nem lelem, mert egész egyszerűen az én agyam másként van bekötve, mint ezeknek az embereknek. Nem látom be, hogy miért kéne mindenkinek ugyanazt az utat járnia és miért gondolják törvényszerűnek, hogy egy izmos százat csinál. A család sosem presszionált ezzel összefüggésben, ugyanakkor a sport területén tett –az első részben már említett- megannyi suta próbálkozásomat teljes mellszélességgel támogatták. Persze aláírom, hogy sok viszontagságtól kíméltem volna meg magam, ha a sport már akkoriban is a jelenhez hasonló súllyal van jelen az életemben, ugyanakkor abban az esetben nem azzá lettem volna, aki vagyok. 🙂

A következő, egyben utolsó részben szó lesz jelenről és jövőről, valamint bepillantást nyerhetsz abba, hogy miként váltak a sérelmek motivációm eszközévé.

Sporttársi üdvözlettel:

Balázs

Kiemelt kép: www.desktopwallpapers4.me

Hozzáadás a kedvencekhez