A „school bullying”-tól a Spartan Race-ig 1. rész

Talán nem túlzás azt mondani, hogy amikor az ember egy társadalmilag érzékeny témához nyúl, akkor azt mindig nehéz elkezdeni. Igazából egészen eddig a pillanatig, hogy ezeket a sorokat írom nem is volt tervben, hogy egy ilyen blogsorozat írásába kezdjek. Mindazonáltal tudom, ha gyermekként egy ehhez hasonló cikket olvashattam volna, az talán számos dolgot más megvilágításba helyezett volna bennem. Így hát annak reményében “vetem papírra” életem ezen fejezeteit, hogy történetemmel majd ösztönözni tudom azokat a gyerekeket, kamaszokat és tinédzsereket, akik szintén érintve érzik magukat a témában arra, hogy átértékeljék elsősorban önmagukat és környezetüket.

A történet ott kezdődik, hogy kisgyerekként – talán az életkori sajátosságokból fakadóan sem meglepő módon – imádtam nassolni. Én is azok közé a gyerekek közé tartoztam, akik az uzsonnára kapott zsebpénzüket nagyrészt chipsre költötték, hiszen nekem is össze kellett gyűjteni az összes aktuálisan menő figurát/kártyát/kütyüt a chipses zacskókból. Persze emellett a gumicukrot és a csokit sem vetettem meg. Nem mondanám, hogy válogatós voltam, ha nassolásról volt szó. 😀

Azonban a pillanatnyi élvezetekért súlyosabb árat fizettem, mint azt akkor gyermeki ésszel fel tudtam volna fogni. Az állandó nassolás súlyfelesleg kialakulásához vezetett, ami számokban kifejezve azt jelentette, hogy 13 éves koromra kb. 86 kg volt a súlyom. Noha összességében tekintve nem voltam drasztikusan elhízva, a felszedett plusz kilók mégis elégnek bizonyultak ahhoz, hogy kortársaim gúnyolódásának célkeresztjébe helyezzenek.

Az emberek többsége életük során előbb vagy utóbb eljut ahhoz a felismeréshez, hogy a gyerekek milyen kegyetlenek is tudnak lenni egymással. Ahogy az élet megannyi területén tapasztalhatjuk a dolgok hierarchikus szerveződését, úgy egy osztályközösség is hierarchikusan épül fel. Vannak a menő arcok, a lúzerek és az összes többi, akik a köztes rétegben oszlanak el. Azt gondolnánk, hogy a gyerekekben, ilyen fiatalon még nincs annyi előítélet, még nincs bennük annyi belső feszültség és frusztráció (mint sok felnőtt emberben) amit társaikra projektálhatnak ki, ám ez igen nagy tévedés. Gyakran a felnőttek sem képesek felmérni, hogy szavaiknak mekkora súlya van, egy gyerektől ez még kevésbé várható. Ehhez jön még hozzá az a falka mechanizmus, amikor a gyerekek sokszor csoportosan zaklatják, inzultálják társukat.

Habár a fizikai bántalmazás az iskolai éveim alatt elkerült (feltételezem az is inkább azért, mert mindenki tudta az iskolában, hogy a bátyám, Simon Tamás bárkit elnyomna, mint egy csikket, ha kezet emelne rám :D) , a verbális bántalmazásból azonban többé-kevésbé kijutott (ezek főként olyan bámulatos kreativitásról árulkodó gúnynevekben nyilvánultak meg, mint digi dagi daganat, gömböc, koca…stb.). Saját bőrömön tapasztaltam azt, hogy nem feltétlen kell a verbális bántalmazásnak drasztikusnak és mindennaposnak lennie ahhoz, hogy jelentős hatást gyakoroljon az önértékelésedre és énképedre. Az általános iskolás éveim alatt ért szóbeli inzultusok meglehetősen gátlásossá tettek. A kövér gyerek szép lassan a lelkem részévé vált. Ebben az időszakban szembesültem azzal, hogy társadalmunk milyen nagy mértékben alapoz a külsőségekre és előítéletekre, amikor személyünkről alkot véleményt. Emlékszem például arra az esetre, amikor az egyik lány az osztályból megtudta, hogy tetszik nekem, és onnantól kezdve jó ideig nem állt velem szóba.

A sport ebben az időszakban szinte csak a kötelező testnevelés órák formájában volt jelen az életemben. Az akkori testi adottságaimból kifolyólag azonban nem remekeltem az órákon, ami csak újabb alapot szolgáltatott arra, hogy kinevessenek vagy gúnyolódás tárgyát képezzem. A testnevelés órák számomra szép lassan pokollá váltak, ahol újra és újra átélhettem azt a megalázó érzést, ami akkor uralkodott el rajtam, amikor egy-egy feladatnál a teljesítményem elmaradt a többségétől. Ezek az élmények a frusztrációm csak tovább növelték. Gyomorgörcsöm lett, ha a tanár óra elején bejelentette, hogy az adott órán osztályozni fog valamit.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már ebben az időszakban is többször nekirugaszkodtam, hogy leszámoljak a súlyfeleslegemmel és ezzel együtt véget vessek az iskolai vegzálásomnak. Csakhogy soha nem jött az átütő változás, emiatt a kitartásom újra és újra elhagyott.

Ha te is kiváncsi vagy rá, miként léptem a változás útjára és miképpen kovácsoltam a sérelmeimből motivációt, kövesd nyomon profilomat a Royal Class Team sportolói blogján, hogy garantáltan ne maradj le a folytatásról.

Sporttársi üdvözlettel:

Balázs

Kiemelt kép forrása: entertainment.desktopnexus.com

Hozzáadás a kedvencekhez