A másfél lábú sztori – III. rész

A másfél lábú sztori – III. rész

Az előző két részben meséltem a csontrákkal való harcról, ebben a részben lezárul ez a sikersztori.

(I. rész: https://www.royalclass.hu/a-masfel-labu-sztori-i-resz/ )
(II. rész: https://www.royalclass.hu/a-masfel-labu-sztori-ii-resz/ )

A már említett 6 kör, magasdózisú kemó nem bizonyult elégségesnek, hogy „El Tumort” teljes mértékben kitakarítsa a lábszáramból. Így 2016 december 16-án volt egy sorsdöntő konzultációm a sebészemmel és egy radiológus professzorral.

Csak úgy zárójelben megjegyezném, nagyon sok mindent humorosan felcímkéztem a kezelések során, ilyen például a kemoterápiának a trutymó megnevezése. A kedves doktorok sem maradtak „becenév” nélkül. Az onkológus lett a Fodrász, elvégre ő gondoskodott róla, hogy ne kelljen hajvágásra időt és pénzt pazaroljak. A sebészem, aki a későbbi amputációt végezte, pedig megkapta a Hentes titulust. Véresen megküzdött érte.

A december 16-ai konzultáción részletesen átbeszéltük az utolsó mágneses rezonancia vizsgálat eredményét. Alapból a daganat a külső lábszárcsont, Fibula csonthártyán alakult ki és onnan nőtte be a lágy részeket. A vizsgálat pedig kimutatta, hogy az első fázis nem pucolta ki teljesen, így két opció vetődött fel. Egy olyan beavatkozás, amely során eltávolították volna a fibulát, a lábfejemet mozgató ínszalagokat és a vádlim kb.70%-át, plusz jó pár kör sugárkezelés is kötelező lett volna a kemó mellett. A második opció pedig az amputáció és az utána következő kemó.

Tisztán emlékszem, hogy rezzenéstelen arccal, kétely nélkül döntöttem az amputáció mellett. Míg az első opció esetében nagy volt a rizikófaktor, hogy nem tudják teljesen kitakarítani a tumort és később felüti a fejét újra, nem beszélve a sugár kezelés okozta extra mutációról, addig a drasztikusabb sokkal biztonságosabbnak ígérkezett. Így még akkor eldöntöttük, hogy február 20. lesz az én nagy napom.

Később persze rágódtam rajta, hogy mi is lett volna a helyes döntés, megjelent pár kérdőjel a fejem fölött. Agyaltam, hogy milyen jó lenne, ha térd alatti amputációval meg tudnák oldani az egészet, de erre, sajnos nem volt mód. A barátnőmnek sokat köszönhetek, jókor volt jó helyen, mert az ő józan gondolkodása is szükséges volt, hogy elhessegessem a kételyeimet. 

Időközben sorra fejeztem be az 5. és 6. kör kemót. És hiába toltak belém minden alkalommal 33 liter trutymót, a dadáknak köszönhetően hatalmas elánnal vágtam neki ezeknek. Szerencsém volt, mert míg az ünnepeket a barátnőmmel tölthettem, addig az újévben meglátogatott 3 nagyon kedves barátom, akik eredetileg azzal a céllal foglaltak maguknak repjegyet, hogy mellettem legyenek az utolsó kör high-dose kemó során, az immunrendszerem viszont keresztül húzta a számításainkat. Az orvosok szerint ugyanis, nem álltam készen, hogy belém pumpáljanak, egy újabb adagot, főként mivel az 5. kört is enyhe arcüreg-gyulladás társaságában húztam le. Így halasztották a 6. kört egy teljes hetet, nekem pedig az volt a fő cél, hogy toppon legyenek a fehérvérsejtjeim a barátaim érkezéséig. Sikerrel teljesítettem ezt a fontos küldetést, így fantasztikus 4 napot töltöttünk együtt, tele felejthetetlen pillanattal. Alig, hogy ők haza utaztak, 2 unokatestvérem látogatása következett, akik mellettem voltak és támogattak a 6. kör során. Igaz, nem voltam a legjobb társaság, mivel a kezeléseket, szokás szerint, jószerivel végig aludtam. De a közös vacsorák így is nagyszerűek voltak.

A decemberi konzultáció után, 2 hónap állt a rendelkezésemre, hogy mentálisan felkészüljek az amputációra. Nagyon sokszor megemlítem, hogy ez a 2 hónap számomra életmentő volt. Megpróbálom felvázolni. Képzeljünk el egy olyan pillanatot, hogy valaki utazik a motorbiciklijén, az autópályán és ömlik az eső. A látás- és útviszonyok drasztikusan romlanak. Egyszer csak a semmiből megcsúszik a motor, a sofőr hatalmas erővel a szalagkorlátnak csapódik és elájul. A következő pillanat az, hogy magához tér egy kórházi ágyon, mellette egy doktor, aki szomorúan közli vele, ők megtettek mindent, de ahhoz, hogy megmentsék az életét, amputálni kellett térd fölött a bal lábát. Most képzeljük el azt a sokkot, amit akkor át kell éljen az a személy. Esélyünk sincs megérteni a pillanatot. Egyik percben még motorozik, a következőben meg elveszíti az egyik lábát. Sokszor egy élet nem elég egy ilyen tragédia feldolgozásához.

Ehhez képest nekem, 2 hónap volt, hogy megedzem magam, készen álljak erre a drasztikus, de életmentő lépésre. Ez idő alatt, kismillió motivációs anyagot végig néztem, olvastam az interneten. Ismerkedni kezdtem a fogyatékosok életével, protéziseket tanulmányoztam. Elképzeltem, ahogy futólábbal szaladok, edzek. Para-sportolókat kezdtem el követni a különböző közösségi hálókon. A végére odajutottam, hogy már-már vártam, hogy túl legyek ezen az egészen és lezáruljon a gyógyulásom egy újabb fejezete.

A műtétet megelőzően lehetőségem volt hazautazni a családomhoz, barátaimhoz. Fenomenális hetet töltöttem itthon. Egymásközt azóta is „lábsimogató” hétnek hívjuk, hisz az volt a szöveg, hogy búcsúzzon el mindenki a bal lábamtól egy életre, mert többet nem látják viszont. Sokan azt mondják, beteg megközelítés, de mint már a korábbi blogbejegyzésekben is említettem, a fekete humor volt, az egyik etalon a kezelések során. Úgy tértem vissza Angliába, február 18-án, hogy teljesen rá voltam készülve az amputációra és csak a közelgő új életre tudtam gondolni. 

Jó Apám elkísért. Ő volt, aki visszautazott velem, vállalva, hogy pár hónapig mellettem lesz. Együtt utaztunk fel 20-án kora reggel a Stanmore-i kórházhoz. Fél9 magasságában volt, egy konzultációm két, addig ismeretlen dokival, akik röviden elmagyarázták a nap fontosabb mozzanatait, majd egy csúnya nagy fekete nyilat rajzoltak a bal lábszáramra. Elvégre az amputáció nem olyan, mint egy foghúzás, jobb nem összekeverni a trancsírozásra váró végtagot.

Az egész mészárlás nem tartott többet 2 óránál, három negyed 12 körül vittek be a műtőbe, majd 2 előtt már a kórteremben pislogtam ki a fejemből. Az ébredés után egyből megvizsgáltam, hogy a jó lábam vágták-e le. Érdekes volt a csecsemőként bebugyolált kislábnak az első tapintása. A magas dózisú ópium származékok és az altatásnál használt szerek, kábán tartottak még jó pár óráig, folyamatosan mély álomba merültem. De jó volt tudni, hogy fél lábbal már kint vagyok a kórházból. 

Időközben a nővérek ecsetelték, hogy ne nagyon ficánkoljak, mert egy cső lóg ki a csonkomból, aminek az a szerepe, hogy összegyűjtse és kivezesse a műtét után a sebből a vért és az ott termelődő folyadékokat. Így ágyhoz voltam kötve, de azért estére már a saját lábamon álltam. Másnap újra kellett tanuljak járni. Kezdetben egy járókeretre támaszkodva ugráltam, mint valami fogyatékos kenguru, majd kaptam egy kerekes széket, mellyel száguldozhattam körbe-karikába a kórterembe. Délután pedig megtanultam az egy lábas mankózás alapjait.

Szerda reggel egy nagyon fájdalmas procedúra keretén belül eltávolították a drain-csövet a kislábamból, így már teljesen szabadon mozoghattam. A fizioterapeuta megtanított pár nagyon hasznos trükköt, mint például hogyan kell felállni, ha véletlen odaverem magam a földhöz, hogyan kell lépcsőzni és hogyan kell pl. ki és be szállni egy fürdőkádba. Mivel fogékonyan tanultam, így szerda délután már haza is mehettem. Akkor büszkeséggel töltött el, hogy kevéssel több, mint 48 órával a műtétem után már otthon vagyok, de másfél év múlva, a robot lábam személyre szabásakor kiderült, hogy lett volna még munka bőven a rehabilitációval, gyógytornával (de ez egy másik történet).

Hétfőn volt a műtétem, csütörtökre már össze is hoztam az első komolyabb esést. Szépen összetörtem magam minden alkalommal mikor földet fogtam, mert a képzeletbeli bal lábamra támaszkodtam. Mindaddig nem volt soha gond, míg csak simán járni vagy lépcsőzni kellett, a gondok ott kezdődtek, mikor elvesztettem az egyensúlyomat. Egyszer még egy monoklit is sikerült összehozzak, mivel arcon vágtam magam a mankóval esés közben.  Így folyamatosan ostoroztam az agyam, hogy szokjon le a bal lábas mentőakciókról.

Később volt „szerencsém” megismerkedni „FanTomasszal”, vagyis a fantom érzéssel, ami minden amputált/megcsonkított személy rémálma. Először azt hittem, hogy én megúszom ezt a küldetést, viszont a műtét után 3 héttel jelentkezett az első tünet. Kibírhatatlanul zsibbadt a meg nem lévő lábfejem. Voltak pillanatok, mikor csak a talpam egy része, volt mikor a daganat helyén éreztem zsibbadást, de volt olyan is, mikor az egész lábszáram úgy bizsergett, mint mikor 2 órát ül valaki maga alá kulcsolt lábbal és utána lábra akar állni. Jól bejáratott angol szokás szerint gabapentin tablettát ajánlottak. A wikipédia szerint a gabapentin epilepszia, nyugtalan láb szindróma és neuropátiás fájdalom elleni hatóanyag. Gyors tempóban végig jártam a dózis-létrát, a kezdeti napi 2x300mg 3 hét múlva már 3x900mg volt. Emlékszem azokra a napokra, mikor szakaszokban sikerült összehozni 4 óra alvást. Éjszakánként az ágyon ülve masszíroztam a csonkomat és csak azt sulykoltam magamba, „hogy térj észhez, nincs lábszárad, nincs, ami zsibbadjon”.  Aztán szerencsére, ahogy jött, úgy is el tűnt ez a nyomasztó fantom érzés, de az az 1 hónap „jó volt arra”, hogy ledobjak magamról 3-4 kilót, pedig már előtte is sovány voltam. Nem kívánom ezt a fajta fogyókúrát senkinek.

A szakirodalom szerint a fantomfájdalom intenzitása és időtartama függ az amputációt megelőzően az adott testrészen észlelt fájdalométól. Ha visszagondolok a kezeléseket megelőző tömör kínra és az, akkor elfogyasztott morfium adagra, csoda, hogy most már kb. havi 1 alkalomra redukálódott a kellemetlen esetek száma. Akkor is, csak 1 pillanat erejéig üti fel a fejét egy szúró fájdalom. Viszont, ami mindig megmosolyogtat, hogy bármikor beszélek róla, mindig bekapcsol a fejemben a hiányzó alkatrész érzete. Vagyis, most ezeket a sorokat is írva, érzem a lábamat. Fura dolgokra képes az emberi agy.

A műtét után 3 héttel visszatértem a Fodrászomhoz, mert kezdett elburjánzani a hajkoronám, napos csibe tollszerű hajképződmény tűnt fel a fejemen. Meg persze visszatértem az onkológushoz azért is, mert folytatnom kellett a kemoterápiát. Itt már nem a magas dózisú módszert alkalmazták, hanem egy bizonyos tisztító kúrát kellett végig csináljak, ami 8 körből állt és fél nap alatt feltöltöttek a szükséges hatóanyagokkal. Joggal merül fel a kérdés, hogy ha amputálták a lábam térd fölött, úgy hogy a daganat a lábszáramban volt, ergo levágtam egy nagydarab egészséges részt is, miért volt szükség mégis az újabb adag trutymóra. A doktornak a válasza mindig az volt, hogy ő nem szeretne viszont látni 4 év múlva, azért mert újabb tumor jelent meg a testemben.

Akárhogy is néztem, a 8 kör jelentette a záró fejezetet ebben a hosszú, buktatókkal teli akadálypályán. Sokszor a hátam közepére se kívántam az újabb londoni utazást, főként nem az újabb Mesna adagot, amit minden alkalommal magamba kellett tuszkoljak. De mivel időközben visszaálltam dolgozni és elkezdtem edzőterembe járni, vitt előre a tudat, hogy újfent letudtam egy kúrát.

Egész augusztus 7-éig, 3 hetente, hétfőnként, megejtettem egy londoni kirándulást. Minden alkalommal kora reggel felutaztam, volt egy gyors vérvizsgálat és konzultáció, majd megkaptam a trutymó adagomat és délutánra már otthon is voltam. Az augusztus 7, ünnepnapként szerepel a naptáramban. Örömmel gondolok vissza a pillanatra, mikor befejeződött a legutolsó hatóanyagnak a pumpálása és a nővérek feltettek még 1 utolsó sóoldatot öblítőként, majd nekiláttak és eltávolították a PICC-line kanült, ami kereken 309 napot pihent a testemben.

2016 augusztusa és 2017 augusztusa között, komoly kis hullámvasúton volt szerencsém végigszáguldani. Voltak buktatók és padlóra esések, voltak percek, hogy haragudtam a sorsomra, hogy miért pont én kell ezt végig szenvedjem, de a percek mellett hosszú napok voltak, mikor örültem a kemény kiképzésnek, és bizakodva, felemelt fejjel mentem neki az újabb és újabb akadálynak. Végeredményben, élek és szóval hálás vagyok a sorsnak.

A következő részben szeretném kicsit boncolgatni a lábatlankodásaim kezdeti szakaszát, érintve a munkahelyemet, az edzőtermet és persze a protetizálást.   

Hozzáadás a kedvencekhez