A másfél lábú sztori – I. rész

Mikor valaki arról érdeklődik, hogyan veszítettem el a lábam, igyekszem mindig viccet csinálni a sztoriból. Kellemetlenül érzi magát a kérdező, ha az igazat mondom. Daganat volt a bal lábszáramban és a doktorok az amputációval mentették meg az életem. Úgy-e milyen bizarrul hangzik? Így halandzsázok cápa vagy medve támadásról, motor balesetről, sőt a gyerekeknek még egy szerencsétlen T-Rex randiról is. Ilyenkor sikerrel megtörik az a bizonyos jég, és a végén nevetünk egy jót.

Először is, soha nem szeretném, hogy valaki sajnáljon, csak azért mert hiányzik a bal lábam nagy része. Én sem sajnálom magamat, és bízok benne, hogy e blogot olvasva, te sem fogsz.

29 éves vagyok, egy erdélyi kisfaluban élek, Bélafalván. Diákként a tornaórák nagyrészét „felmentés” miatt eltékozoltam. Kivéve, ha lehetett focizni egy jót.  A foci mindig is fontos volt számomra, ha nem rúgtam a bőrt, akkor a tévé előtt bámultam a kedvenceim játékát. Aztán középiskolás koromban elhatároztam, hogy a Francia Idegenlégióban fogok majd szolgálni, érettségi után. Igaz, fogalmam sem volt, milyen szellemi és fizikai felkészülést igényelne ez a misszió. Szerencsémre, egy focizás során összeszedett, komolyabb térdsérülés megóvott attól a bizonyos pofára eséstől.  A légió helyett, egyetemista lettem, majd lediplomázás után sikerült egy évet szakmában is dolgoznom, de sehogy se találtam meg itthon a helyem. Így 2013-ban nyakamba vettem a világot és nekivágtam a ködös Angliának. Később beigazolódott, hogy ez a döntés volt, az egyik legjobb, amit valaha is meghoztam.

2016-ban megjelent egy dudor a bal lábszáramon. Mint, egy normális ember, nem mentem orvoshoz vele. Mindig megmagyaráztam magamnak, hogy épp mitől aszimmetrikus a két lábszáram. Akkortájt be-betévedtem az edzőterembe, biztos túl edzettem a bal vádlim, az autóm kuplungja is extra kemény volt. Szóval magyarázat az bőven volt.

Aztán júliusban fenekestül felfordult a világ. Tisztán emlékszem, egyik napról a másikra tört rám a fájdalom. Éjszakákat szenvedtem végig jég zacskóval a lábszáramra kötözve és lépésről lépésre haladtam a fájdalomcsillapítók „ranglétráján”. Legtöbbször túladagoltam magam, bízva abban, hogy az elviselhetetlen fájdalom enyhül, ha már megszűnni nem akar. Augusztusban pedig elértem egy olyan fázisra, amiben bíztam, hogy soha nem fog megtörténni; morfium tablettát kellett szednem.

Szeptember közepén végeztek pár átfogóbb vizsgálatot, majd szövetmintát vettek a lábamból. Tisztán emlékszem, hogy úgy búcsúztam el a dokitól, hogy kb. 10-14 munkanap és levélben értesítnek a pontos eredményről. Ehhez képest, gyanús volt, hogy rá 4 napra visszarendeltek a kórházba egy fontos konzultációra. 

Szeptember 21. déli 12 óra. A Londonhoz közel eső, Stanmore Royal National Orthopaedic Hospitalban egy kedves nővér és egy nagyon jó arc doki közli velem, hogy Ewing-szarkómát, vagyis csontrákot diagnosztizáltak. Mihamarabb el kell kezdeni a kezeléseket, ami kemoterápia lesz. Majd a későbbiekben meglátjuk, hogy reagál a daganat a kemóra, és az alapján döntünk a további lépésekről.

A konzultáció során hosszasan ecsetelték a különböző mellékhatásokat. A hajhullás és immunrendszer gyengülés mindenki által ismert, viszont szó esett itt esetleges meddősségről, látás romlásáról, a száj kisebesedéséről, stb. Adtak kb. 8 darab felvilágosító könyvet, amiben az általuk elmondott szövődmények voltak bővebben ecsetelve. A végén pedig megkérdezték, hogy szeretnék-e egy pszichológussal beszélgetni, aki segíthet a hír feldolgozásában. Én, a jó székely mentalitásnak köszönhetően, csak annyit válaszoltam, ha a pszichológusnak van valami problémája, amit szeretne megbeszélni, akkor szívesen. Tisztán emlékszem, ahogy a görög doki, csak kacagott egyet, egy nagy lájkot formált a kezével, és csak annyit mondott, ezt a hozzáállást várja el tőlem végig.

Mielőtt belevágtunk a kezelésekbe, fontos volt végig csinálni pár vizsgálatot. Ez a pár vizsgálat, végül 12 tesztet takart, amit 10 nap alatt végeztek el. Volt ott teljes vérkép analízis, vese és máj funkció mérés. full-body MR stb. Az volt a cél, hogy felmérjék a szervezetem és immunrendszerem állóképességét, és ami a legfontosabb, hogy megnézzék található-e áttét a testemben. Szerencsémre ez a rész teljesen negatív volt. Így „El tumor” a 2-es stádiumú besorolást kapta. (a daganatokat 1-től 4-ig osztályozzák, ahol a 4-es a legagresszívebb verzió, a 2-es pedig az esetemben azt jelentette, hogy nincs áttét, de nagyon agresszív). Mivel sürgősségi esetként kezeltek, így volt, hogy vasárnap délben végeztek egy átfogó, 30 perces szív echót. Mélyen megmaradt bennem, ahogyan 1-1 konzultáció vagy vizsgálat során kezeltek.  És nem célom becsmérelni bármelyik egészségügyi rendszert sem, legyen az a román vagy akár a magyar, de tartom azt, hogy az angliai egészségügy fényévekkel a Közép/Kelet-Európai előtt jár.

Az egyik legextrémebb vizsgálat, a csontvelő mintavétel volt (bone marrow biopsy), amikor is a medence-csontból vettek mintát egy vastag tű segítségével. Hiába a helyi érzéstelenítő és az általam akkor rendszeresen szedett morfium, élesen megmaradt a fájdalom, ahogy kotorásznak bennem. Kompenzációként végig nézhettem a folyamatot egy kis tv-n. A biopszia nyoma mai napig jól látható a derekamon.

Szerencsémre, Európa legmodernebb szarkóma-központjába kezdhettem el a kezeléseket, ahol, egy, a szakmában híres onkológus, Prof Whelan lett a kezelő orvosom. A szeptember 21-ei diagnózis után, október 4 volt kitűzve, mint az első kemó napja.  Ez idő alatt a már említett vizsgálatok mellett, döntenem kellett arról, hogy milyen kezelést szeretnék kapni. Adott volt egy kísérleti fázisban lévő, főként az USA-ban alkalmazott kezelésben, vagy dönthettem a hagyományos módszer mellett. Utóbbira esett a választásom, főként mert nem igazán akartam, kísérleti nyúl lenni. A hagyományos kezelési módszer a magasdózisú kemóból állt, amit sokk-terápiaként alkalmaznak és folyadék formájában juttattak be a szervezetbe. 3 hetes ciklusban történik a kúra, így előre tudtam, hogy mikor van jelenésem pl. decemberben, a kórházban.

Mivel, egyedül éltem kint Angliában, meg voltam győződve, hogy ezt a küldetést teljesen egyedül fogom végig vinni. Hiszen nem várhatom el se a barátnőmtől, hogy megszakítsa az orvosi egyetemet és kiköltözzön, se a bátyámat, hogy hagyja ott a németországi életét, se a szüleimet, hogy munkahelyet felmondva, engem ápolgassanak. Szerencsémre a sors messzemenően rám cáfolt ebben (is).  

A következő részben a kezelésekről fogok bővebben mesélni, többek között arról, hogy milyen diétát követtem, hogyan telt a 2 kezelés közti időszak vagy, hogy milyen volt, mikor először vért kellett adjanak, hogy felturbozzák az immunrendszerem.  

Hozzáadás a kedvencekhez